Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács lemondott elnöke a lapjuknak adott interjújában két momentumot emelt ki, ami véleménye szerint legkevésbé sem tolerálható: az oktatás központi tartalomszabályozását, és a „normák és szabályoktól” való eltérésre mindenekelőtt szankcióval reagáló pedagógiai szemléletet. Magam ugyanilyen tűrhetetlennek gondolom a pedagógusok egzisztenciális ellehetetlenítését is, s ezen most nem a javadalmazást értem. A koncepció elfogadását követő sajtótájékoztatón Hoffmann Rózsa államtitkár asszony kijelentette, hogy a törvényből nem következnek tömeges elbocsátások és iskolabezárások. Ebben erősen kételkedhetünk, esetleg némi malíciával megjegyezhetjük, hogy azok nyílván a költségvetési törvényből következnek majd.
Ezt a vélekedésünket erősen a bizonyosság felé tolja az interneten megjelent hír a tervezet nyilvánosság elöl eltitkolt mellékletéről, amely elbocsájtásokról is iskolabezárásokról szól, az eredmény beárazásával. A „háttérszámítás” (vagy hatástanulmány-elem, nem tudjuk) létezését Hoffmann Rózsa is elismerte. A tájékoztatón hallhattuk azt is, hogy a pedagógus életpálya modell révén jelentős béremelésre, és kiszámítható életpályára számíthatunk, ugyanakkor – mintegy cserébe – megváltozik a tanárok időbeosztása. Az eltitkolt, majd ködösítve elismert mellékletről szóló hírek előtt kérdés volt, hogy miből futja majd az államnak a „jelentős” béremelésre, az újabb információk fényében azonban látható: a letagadott, de elkerülhetetlen és cinikusan tervezett elbocsájtásokkal és iskolabezárásokkal megtakarított „Júdás pénzből”.
Az továbbra is kérdés, hogyan alakul majd az a minősítési rendszer, amelynek akadályain a több évtizedes jogviszonnyal, s ebből következően jelentős mesterségbeli tudással rendelkező kollegáinknak is át kell haladniuk, hiszen – a hírek szerint – mindenkit Pedagógus I. kategóriába sorolnak majd, s a magasabb jövedelmet biztosító további fokozatokba minősítésen keresztül vezet az út. Honnan lesz a gyakornoki had, aki a most aktívak helyébe lép majd, ha a szakképzettség megszerzését sok évig tartó létbizonytalanság követi? Milyen szempontok szerint történik a minősítés? Ennek részleteit a tervek szerint kormányrendelet szabályozza majd, amelyről még semmi érdemlegeset nem árult el az oktatásirányítást végző államtitkárság.
Az eddigiek fontosságát elismerve azonban úgy vélem, leginkább a „kiszámíthatóság” és a „tervezett időbeosztás” tölthet el aggodalommal minket. Véleményem szerint ezek egy tőről erednek: a jelenleg hatalmon lévőknek a mindenre kiterjedő állami ellenőrzés iránti olthatatlan vágyából. Az, hogy az életem kiszámítható lehet, nem tölt el lázas izgalommal. Attól tartok, az ígért „kiszámíthatóság” az akol „otthonosságát” jelenti majd, amelyben a „gazda” jobban tudja nálam, hogy mi jó nekem, ő terel majd oda, ahova jónak látja, s ha elbitangolok, rám ereszti a kutyáit. Nyilvánvaló, ez a kormány a behízelgő, hazug szavak ellenére nem bízik bennünk, ahogy más polgáraiban sem: ellenőrizni, szemmel tartani akar.
Ezt a rám váró birkaságot látom a „változó időbeosztásban” is. A 32 órás, helyhez kötött munkaidő sérelmes, mert jelentős többletmunkát igényel ingyen a tanároktól. Sérelmes, mert kényszerű konfliktusokkal jár, hiszen ugyanarra a munkamennyiségre több eltöltendő munkaóra jut majd, s ki, milyen szempontok alapján dönti el, hogy kik legyenek azok, akik elvégzik ezt a munkát, és kiktől szabaduljon meg a rendszer? A munkakörülményekről, a várható látszattevékenységek lélekölő hatásáról nem is szólva. Leginkább sérelmes azonban a 32 órás kötött munkaidő azért, mert megfosztja a tanárokat az értelmiségi létezés lehetőségétől. Ezt nevezem egzisztenciális ellehetetlenítésnek.
Felmérések szerint jóval több, mint 40 órát tölt el egy tanár hetenként tényleges munkával: tanít, készül az óráira, dolgozatfeladatokat állít össze, dolgozatokat javít, versenyre készíti fel tanítványait (ahova természetesen elkíséri őket, akár az ország másik végébe is), értekezleteken, megbeszéléseken vesz részt, végzi a tantestületi közösségi életből fakadóan rá háruló tevékenységeket; és még osztályfőnök is, aki patronálja tanítványai tanügyi, s nem egyszer magánéleti gondjait, és kapcsolatot tart a szüleikkel. Például 30 éves középiskolai tanári rutinnal, 150 ezer forint nettó fizetésért, ami pályatársai között nem is számít rossznak. Emellett jó lenne olvasnia is, szakirodalmat, szépirodalmat, sajtót, nem ártana színházba, moziba, hangversenyre járni, minderről eszmét cserélni a kollegáival, barátaival, gondoskodni a családról, ami nyilván nem csak anyagiakat jelent – és kikapcsolódni. Ráadásul esetleg megverte, megáldotta a sors egy mániával, „kontár” „kutatótanárként” mondjuk társadalomtörténeti, helytörténeti kutatásokat folytat, és ezek eredményét publikálja is, meg kurzust tart a helyi egyetemen. Mindezt eddig is igen nehéz volt megvalósítani, állandó hiányérzettel, a naprakész tájékozottság délibábját kergetve, de legalább saját időbeosztással, kevéske lehetőséggel, mégis megpróbálhatta, a maga módján.
A kikapcsolódás igényét nem tudom eléggé hangsúlyozni! A napi problémák (hivatásából adódóan jobbára más emberek problémái: tanítvány, szülő, kolléga stb.) tucatjaiból lelkileg és mentálisan kivergődni, legfontosabb „munkaeszközünk”, személyiségünk megújításáért tenni, a „világ” dolgaira elemző, érzékeny módon reagálni csak teherbíró, friss, nyitott elmével lehet, s mi már most agyonterheltek vagyunk. Ezt, a nyitottság maradék lehetőségét, a frissesség ritka élményét, a mégis létező szabadságunkat készül elvenni tőlünk az állam, a hatalom. Ez az, ami szerintem leginkább tűrhetetlen.
Vörös István Károly, középiskolai tanár, Pécs
Megjelent a Magyar Narancs 2011. 11. 10-ei számában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.